A vágyakozás rabja

Mintha egy idegen világban kéne léteznem,
Tőled elválasztva lenni épp ilyen nehéz nekem.
S míg életem ízetlen napjait keserűn átvészelem,
Addig időről időre a legédesebb álmok gyötörnek.

A hűvös, szeles metrókocsikban lassan hozzászokom,
Ahogy a zajban fülembe súgott vágyaidat hallom,
S mikor az éjszakai forgatagban a körúton járok,
Érzem, ahogy forró testedet lassan karjaimba zárom.

Amikor magányomban könnyű ebédem fölé hajolok,
Szinte bizseregnek az ajkaim, kiáltva: Hozzád tartozom!
S a legártatlanabb pillanatomban is szívemben váratlan felgyúl,
Egy érzéki éjjel,
Egy szenvedélyes csók,
Egy Nő illata,
S az, ahogy szívünk
És testünk egymásba fordul.

A tizedik emeleten

Panelcellánk néha egészen kínzó,
ahogy haragod hangját magadba fojtod.
Ahogy szemed nem szúr szíven,
s a csendet nem töri meg,
csak villák s tányérok fülszántó zöreje.

Ahogy az alkony felnyársalja a szűk konyhát,
azt kívánom, bár pusztulnék már, de momentán
nincs kegyelem, még a részedről sem,
s csak hátadat nézhetem, mi most oly' erős kőzet,
mint az, mi hajdanán várfalak tucatjait szülte.

Miként most székemen temetetlen roskadozom,
s ahogy lelket bennem nem tart már, csak könyökoszlopom,
úgy egyre másra vágyom, hogy végre véget érjen e szörnyű álom.
Elegem van énnekem. Elegem a házasságból, barátságból,
elegem van nekem a látszat tehetetlenségből, e kínzó ostobaságból!

A vörösen izzó fényíjak záporában most végre
roskadásom végére érek,
s fejem felemelkedik, szememből könnyem kiszökik,
s ekkor egy utolsó felismerés az, mi belémhasít,
mi testem lerántja, de lelkem hagyja, nem értem mért, de nem bántja.

Elvesztettelek.
Elvesztettelek, s számomra már nincs más.
Ahogy előttem talállak, háttal nekem,
ahogy oly' közel vagy, s mégis megközelíthetetlen,
úgy érzem keresztrefeszíttettem.

De tudom, többet már nem veszthetek,
ennél lejjebb már nem mehetek,
s innen a mélyből szemlélve nem is látok mást,
csak azt, ahogy a világ fölött lebegek,
szabadon, mindennel telve, de leginkább Veled, s egy érzésemmel.

Székemből kimagasodom, léptemmel feléd fordulok,
s az utolsó tányértörés előtt kezed kezembe fogom.
Leszáll a csend közénk, s ahogy utoljára még egy csepp
vízszem átadja magát a rideg fémnek,
tovahullámzó hangja eltol magától mindent, félre.

Most csak ketten vagyunk, végre.
Két szívhalmaz, szilánk-vár, semmi vészes.
Szemedben látom, ahogy remegve mondod: úgy félek,
félek, rettegek, nem akarom, nem, nem akarlak elveszíteni Téged!
S bár hazudni tudnám, hogy nem fogsz, nem már,
de a rettegés nekem is egész lényemben lett úrrá.

Szinte felfoghatatlan, ahogy a szívemben érzelmek kavarognak,
ahogy a világtalan nem létbe zuhanva, nincstelenségem zavarában,
s évtizedeim múltjában veszett boldogságom lelkem egyszer csak átjárja.
Ahogy ott állunk, egymás szívében, az üvegtengerben,
a semmi közepében, s ahogy egyszerre véget ér az élet lüktetése,
ahogy véget érünk, ahogy egymáshoz közelítünk,
ahogy végre már nem félünk, nem örülünk,
ahogy végre már nem veszekszünk,
s ahogy végre már nem érdekel, hogy mi lesz velünk,
úgy hagyom, hogy végre újjászülessünk,
s a következő mire emlékszem,
az egy néma kezdet, szótlan.
A közeledbe bújtam,
s együtt lélegeztünk.
A homlokunk összeért,
testünk is összefonva.
Karomba foglak,
Te rám nézel,
Én Terád,
majd némán,
lassan,
az időn kívülre lopva,
még félve ugyan,
de végre megcsókollak.

Esős alkonyat

A fák körülöttünk lágyan hajlanak,
a szél furcsán felkavaró körtáncba hal,
és a napot körbeölelik finom, könnyes felhők.
Ahogy most itt sétálok Veled, szinte a park felett,
látom, a természet hamarosan csodás koncertbe kezd.

És csakugyan, megérkezik a nyitán, az első csepp,
tán mindközül a legédesebb, és utána miriád és egy.
A felhők felettünk szinte versenyt futnak egymással,
hogy miharamabb szívükbe kerüljünk.
Szaladni kezdünk.

Az óceán mély, végtelennek tetsző hullámzása,
a levegő belülről fakadó harmonikus önfeladása,
és a föld, e hatalmas puha takaró szilárd vágya
most mind összekeveredik. Világtalan dimenzióból
lépünk át, a házunk meleg fogságába.

A kandalló pattogós, ropogós mágiájához fordulunk,
mely elé finom, bársonyos ágyat alkottunk,
s melynek fényében ösztönösen elkalandozunk.
Csak meredünk magunk elé, majd lassan egymásra,
s tekintetem megakad, egy csepp titokzatosságban.

Egy apró, tiszta, és gömbölyű frissesség bújik meg arcodon,
mely kínzó lassúsággal útjára indul ajkadon,
tüzet szítva egy számára ismeretlen világban.
Ahogy finoman végigcsókol, szinte megremegsz, vérem pedig felforr,
de ő nem állja meg, s útján továbbindul.

Körbeöleli finoman állad, majd a nyakad lágyan,
ott őrjítő tétovázása után továbbszalad,
végig a mellkasodon, majd blúzod szélében végül elakad.
Most a szemem ott feszül, eső áztatta blúzod legfelső gombján.
Ha létezne hatalmam, szememmel mentem kibontanám.

Látod ezt Te is, és e vékony,
égi vágy áztatta selyemdarabot
lassan, kívánva feladod.
Egy gomb, majd kettő, és még egy.
Szinte megőrülsz, ahogy a takarásból kiléphetsz.

Ahogy az utolsó két gombhoz érsz,
érzed, végleg elvesztél.
Mi akkor csak egy apró csepp volt,
az most végtelen vízesésként magával sodor,
s testedet a vágynak kélyesen felkínálja.

Magad se érted mi történik, mikor a blúzod félresiklik,
és e kínzó tűzvészből felszabadulásod egy halk nyögés kíséri.
Az erotika, a vad romantika eme árnya,
az ismeretlen, meleg sötétségből Rád támad,
s kiáltja: add fel tested a vágynak!

Kezed önálló életre kell, s az izzó harmóniában
ösztönes helyére árad, végigsimítva csodás tested
mely felajzott íjként kínálkozik fel előttem.
Ahogy utoljára tekinteted rám emeled,
látom, hogy előled már nem menekülhetek.

A kételyek és félelmek úgy tűnnek tova,
miként a tűz emészti fel most,
a megmaradt ruhadarabokat.
S Te lassan, négykézláb arcomba köszönsz,
s ahogy közelemre nem lassítasz,
lassan a földre kerülök.
Testem szikrázni kezd, ahogy lábam között,
vágyakozó tűz fölött tested testemre öltöd.

Bőrünk úgy olvad egybe, mintha csak egy lenne,
s lelkünk felhasad, belehalva egymás szívébe.
Remegő kezed izgatottan mellkasomra téved,
És szíved visszhangjával minden kínod rápréseled.
Onnan iszonyatos forrósággal kezed továbbsiklik,
keresztül vállamon, s a nyakamon, egészen az állig.
Miként fejem hátrahajlik, s ajkaid bőrőm illatába vesznek,
vágyam legmélyebb hangjai felszisszennek.
Perzselő szerelemmel küzdünk most, hogy lényeink felfalják egymást,
hogy mélyen magunkba szívjuk, mit a másik teste diktál.
Lábaink eggyé vesznek, vágyunk összerezzen,
s kettőnk ajka végre egymásra talál.
Mint akik életüket egykor a böjtnek tartják,
úgy ízlelik, ajkaink úgy kóstolják most egymást.
S mikor egy lélegzetvételben, szemeink egymásba omlanak,
úgy mélyednek el egymásban, mint ahogy vágyunk, mélyen egybeolvad.
Utoljára még hallom, mikor magadba fogadsz,
hogy szádat még elhagyja a kély vad sóhaja.

Kávéromantika

Zihálva lépek be az ajtón,
köszönve ismerős arcokra,
letelepedve második otthonomra,
a székre, a kedvenc kávézómban.

A reggeli kapkodás úgy tűnik tova,
mint ahogy a pára is felszívódik,
s füst és embertömeg gomolyogva
a körúton, a várost újra benépesítik.

A hajnali napfény lustán vándorol
át a kristályüvegek domborán,
a finom csendben felébred az újságpapír,
és a friss kávém is szívembe kel.

Mindig így van.
Az újabb nappal lassan,
méltóságteljesen őrőlni kezd.
Ezt jól ismerem.

És akkor hirtelen a szemembe villan,
egy eltévedt szikra, egy nem látott foton-romantika,
semmi más. Egy régi óra számlapja szülte,
ott, annak a nőnek a csuklóján.

De kicsoda Ő? Sosem láttam.
Mintha bőrébe bújtak volna
apró sóhajok, vágyak,
mintha vonzana a halhatatlanságba!

Rám emeli könnyed pillantását,
mely jobban perzsel belülről,
mint a forró kávém. Most egymás
szemébe mélyedünk, miközben édes
kristályok adják át magukat
a reggel izzó aromájának.

Ahogy ajkait mosolyra emeli,
mintha egy friss, bizsergő
érzésre száz ajtó nyílna.
Viszonzom a mosolyt, és ekkor
érzem, hogy rám találtak.

Egy apró húr feszül most kettőnk közt.
Olyan vékony, szinte láthatatlan.
Szikrák miriádjait veti ki magából,
a feszültség megszámlálhatatlan.

A csészéinkből hatalmas kávégőz tör föl,
s ez az édes csokoládés pillanat mindent eltakar.
Megszűnik a kávézó, a kristályablak, a pincér,
és szelíd mocorgása az újságlapnak.

Ketten vagyunk most a világ,
s benne nap csak az, mi a bőrén ragyog,
és kettőnk közt kezd izzani.
Lépni kezd. Lassan, a végsőkig fokozva
szájához közelíti a csészét,
finom nyelvével melegen körbeöleli ajkát,
és a csészére tapasztja.
Ahogy az első csepp kávé közelít
a szájához, a lélegzetem is megakad.
Szemét továbbra is rám szegezi,
tekintete vibráló, testem szinte felfalja,
s ahogy a vágyak kávéja lassan szájába szalad,
úgy érzem ajka most az én ajkamra tapad.

Vágyam

Ha tehetném, a ma éjszakád
nem a holnapra való felkészülésről szólna...
nem is az alvásról, vagy bármi másról.
Kettőnkről szólna... pontosabban, számomra csak Rólad.

Egy ideig még szóval tartanálak, cirógatnálak,
majd a szavak lassan balzsammal borítanának,
halkan, mély melegséggel hangomban,
s közben örömmel vesznék el arcodban...

De az éjszaka ugye ennél hosszabb...

Megvárnám hát, míg megpihennél
az ágyadon, kinyújtva finom tested.
Míg sötét hajad csendben, - nehogy felverje az éjjelt -
rá nem omlana a párnádra…
s míg a sötétség és forróság eme vággyal
 és izgalommal teli érzelmei át nem járnának Téged,
 a hajszálad végétől, míg a puha sarkadig nem érnek.
Ott állnék meg.

Szívembe innám az öröklétnek ezt a mesterművét,
és csak ülnék az ágyad szélén,
és engedném, hogy a szemed felemésszen...
Akár a tűz - utoljára gondolnám még ezt,
majd érzem, ahogy belülről lángra kapok.

Szemed szememet is lángba borítaná,
és ezt a páros fáklyát bátran megszorítva,
lángoló izgalommal fedezlek fel immár..
Szemedről orcádra, füledre, ajkaidra járnák,
majd minden izgalomra lecsapnák nyakadnak vad táján.
Vállaid fennsíkjain kalandoznák,
s mi idegennel szembe kerülnék,
azt szablyámmal mind levágnám.
Fáradságomban szomjamat kebleiden oltanám,...
Ó azokon a kebleken,melyek e hatalmas
fennsíki küzdelmek után is éltemet mentik,
rájuk szenvedélyem jutalma vár.

Boldog évek ezek, melyeket e éltet őrző,
boldogító szent helyek oltárán töltök.
De mit érzek...egyszeriben megőrülök...
ahogy két kezem lassan a derekadra ér,
s ahogy tested testemhez szorul, tudom, elveszek,
s megmentőm többé már csak Te lehetsz.

Eddig tart a józanságom,
az éj mámora innen már jó barátom,
s igaz ez Te rád is, érzem,
ahogy testeden a forró vágy úgy éget.
Lassan elhagyjuk a szablyákat is,
a kalandokat, idegen ruhadarabokat,
s kezdjük érezni, hogy ahova megyünk,
ott a rímeknek nincsen ura,
nincs is hatalmuk.

Még egyszer, utoljára arcom arcodat keresi,
lábaid közt testem testeden végigsimul,
s a szemünk összetalálkozik. Látom.
Látod. tekintetünk mindent elmond.
Szemünket lehunyjuk, és vadul szeretkezünk.
…

De hiába képzeletem legjava,
Téged látni, érintésedet, bőröd érintését érezni,
magamba lélegezni illatod, és kóstolni ajkad,...
ezek nem evilágiak.

És mikor mégis meglátlak,
hús-vér valódban előttem talállak,
akkor vége van a mának.
S a holnapig vagy testetlen lebegés,

vagy izgalmas szerelmeskedés vár majd.
Úgy kívánlak.