Panelcellánk néha egészen kínzó,
ahogy haragod hangját magadba fojtod.
Ahogy szemed nem szúr szíven,
s a csendet nem töri meg,
csak villák s tányérok fülszántó zöreje.
Ahogy az alkony felnyársalja a szűk konyhát,
azt kívánom, bár pusztulnék már, de momentán
nincs kegyelem, még a részedről sem,
s csak hátadat nézhetem, mi most oly' erős kőzet,
mint az, mi hajdanán várfalak tucatjait szülte.
Miként most székemen temetetlen roskadozom,
s ahogy lelket bennem nem tart már, csak könyökoszlopom,
úgy egyre másra vágyom, hogy végre véget érjen e szörnyű álom.
Elegem van énnekem. Elegem a házasságból, barátságból,
elegem van nekem a látszat tehetetlenségből, e kínzó ostobaságból!
A vörösen izzó fényíjak záporában most végre
roskadásom végére érek,
s fejem felemelkedik, szememből könnyem kiszökik,
s ekkor egy utolsó felismerés az, mi belémhasít,
mi testem lerántja, de lelkem hagyja, nem értem mért, de nem bántja.
Elvesztettelek.
Elvesztettelek, s számomra már nincs más.
Ahogy előttem talállak, háttal nekem,
ahogy oly' közel vagy, s mégis megközelíthetetlen,
úgy érzem keresztrefeszíttettem.
De tudom, többet már nem veszthetek,
ennél lejjebb már nem mehetek,
s innen a mélyből szemlélve nem is látok mást,
csak azt, ahogy a világ fölött lebegek,
szabadon, mindennel telve, de leginkább Veled, s egy érzésemmel.
Székemből kimagasodom, léptemmel feléd fordulok,
s az utolsó tányértörés előtt kezed kezembe fogom.
Leszáll a csend közénk, s ahogy utoljára még egy csepp
vízszem átadja magát a rideg fémnek,
tovahullámzó hangja eltol magától mindent, félre.
Most csak ketten vagyunk, végre.
Két szívhalmaz, szilánk-vár, semmi vészes.
Szemedben látom, ahogy remegve mondod: úgy félek,
félek, rettegek, nem akarom, nem, nem akarlak elveszíteni Téged!
S bár hazudni tudnám, hogy nem fogsz, nem már,
de a rettegés nekem is egész lényemben lett úrrá.
Szinte felfoghatatlan, ahogy a szívemben érzelmek kavarognak,
ahogy a világtalan nem létbe zuhanva, nincstelenségem zavarában,
s évtizedeim múltjában veszett boldogságom lelkem egyszer csak átjárja.
Ahogy ott állunk, egymás szívében, az üvegtengerben,
a semmi közepében, s ahogy egyszerre véget ér az élet lüktetése,
ahogy véget érünk, ahogy egymáshoz közelítünk,
ahogy végre már nem félünk, nem örülünk,
ahogy végre már nem veszekszünk,
s ahogy végre már nem érdekel, hogy mi lesz velünk,
úgy hagyom, hogy végre újjászülessünk,
s a következő mire emlékszem,
az egy néma kezdet, szótlan.
A közeledbe bújtam,
s együtt lélegeztünk.
A homlokunk összeért,
testünk is összefonva.
Karomba foglak,
Te rám nézel,
Én Terád,
majd némán,
lassan,
az időn kívülre lopva,
még félve ugyan,
de végre megcsókollak.
ahogy haragod hangját magadba fojtod.
Ahogy szemed nem szúr szíven,
s a csendet nem töri meg,
csak villák s tányérok fülszántó zöreje.
Ahogy az alkony felnyársalja a szűk konyhát,
azt kívánom, bár pusztulnék már, de momentán
nincs kegyelem, még a részedről sem,
s csak hátadat nézhetem, mi most oly' erős kőzet,
mint az, mi hajdanán várfalak tucatjait szülte.
Miként most székemen temetetlen roskadozom,
s ahogy lelket bennem nem tart már, csak könyökoszlopom,
úgy egyre másra vágyom, hogy végre véget érjen e szörnyű álom.
Elegem van énnekem. Elegem a házasságból, barátságból,
elegem van nekem a látszat tehetetlenségből, e kínzó ostobaságból!
A vörösen izzó fényíjak záporában most végre
roskadásom végére érek,
s fejem felemelkedik, szememből könnyem kiszökik,
s ekkor egy utolsó felismerés az, mi belémhasít,
mi testem lerántja, de lelkem hagyja, nem értem mért, de nem bántja.
Elvesztettelek.
Elvesztettelek, s számomra már nincs más.
Ahogy előttem talállak, háttal nekem,
ahogy oly' közel vagy, s mégis megközelíthetetlen,
úgy érzem keresztrefeszíttettem.
De tudom, többet már nem veszthetek,
ennél lejjebb már nem mehetek,
s innen a mélyből szemlélve nem is látok mást,
csak azt, ahogy a világ fölött lebegek,
szabadon, mindennel telve, de leginkább Veled, s egy érzésemmel.
Székemből kimagasodom, léptemmel feléd fordulok,
s az utolsó tányértörés előtt kezed kezembe fogom.
Leszáll a csend közénk, s ahogy utoljára még egy csepp
vízszem átadja magát a rideg fémnek,
tovahullámzó hangja eltol magától mindent, félre.
Most csak ketten vagyunk, végre.
Két szívhalmaz, szilánk-vár, semmi vészes.
Szemedben látom, ahogy remegve mondod: úgy félek,
félek, rettegek, nem akarom, nem, nem akarlak elveszíteni Téged!
S bár hazudni tudnám, hogy nem fogsz, nem már,
de a rettegés nekem is egész lényemben lett úrrá.
Szinte felfoghatatlan, ahogy a szívemben érzelmek kavarognak,
ahogy a világtalan nem létbe zuhanva, nincstelenségem zavarában,
s évtizedeim múltjában veszett boldogságom lelkem egyszer csak átjárja.
Ahogy ott állunk, egymás szívében, az üvegtengerben,
a semmi közepében, s ahogy egyszerre véget ér az élet lüktetése,
ahogy véget érünk, ahogy egymáshoz közelítünk,
ahogy végre már nem félünk, nem örülünk,
ahogy végre már nem veszekszünk,
s ahogy végre már nem érdekel, hogy mi lesz velünk,
úgy hagyom, hogy végre újjászülessünk,
s a következő mire emlékszem,
az egy néma kezdet, szótlan.
A közeledbe bújtam,
s együtt lélegeztünk.
A homlokunk összeért,
testünk is összefonva.
Karomba foglak,
Te rám nézel,
Én Terád,
majd némán,
lassan,
az időn kívülre lopva,
még félve ugyan,
de végre megcsókollak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése